Paprika

A tavalyi csilipaprikánk (vagyis a "macskapöcse"), még javában érés közben:

Tölteni való, alkalmi alpinistával. Megtaláljátok?

A paprikát, azaz a Capsicum nemzetséget a burgonyafélék (Solanaceae) családjába soroljuk. Tudományos neve a termése csípős ízére utal (capsis = „csípés”).

Származása, története

A nemzetség valamennyi faja Közép-, illetve Dél-Amerikából származik, de mára a mérsékelt és a trópusi égövben szerte a világon termesztik őket. Az indiánok (inkák stb.) nemcsak ismerték, de termesztették is. Európába Kolumbusz orvosa, Diego Alvarez Chanca hozta 1494-ben, aki Kolombusz második útja során gyűjtötte be és írta le az első paprikákat. Az akkori paprikák nagyon hasonlítottak a mostani díszpaprikatípusokra. Afrikában, Ázsiában a spanyol és portugál kereskedők ismertették meg a paprikát a 16-17. században. A paprikát kezdetben leginkább dísznövényként termesztették színes bogyójáért; fűszerként csak lassan hódított tért, mivel azt híresztelték róla, hogy mérgező. Amikor Napóleon 1806-ban kontinentális blokádot rendelt el, ellehetetlenült a a nádcukor behozatala és lehetetlenné vált az indiai bors Európába szállítása is. A bors helyét a fűszerpaprika váltotta fel, ami még gyógyszerként is bevált különböző betegségek ellen (pl. skorbut megelőzésére ill. az immunrendszer erősítésére). Csak a 19. században vált kereskedelmi áruvá.

Magyarországon

Széchy Margit növényi ritkaságokat gyűjtő kertjében már 1570-ben megtalálható volt a paprika „vörös törökbors” néven és 1579-ben Carolus Clusius (született Charles de l’Ecluse, németalföldi flammand botanikus, aki Battyhány Boldizsár vendége volt németújvári birtokán) bécsi botanikus kertjébe küldött paprikamagot. A paprika magyarországi megjelenése egyéb más Amerikából származó növényhez viszonyítva nagyon korai. Nem tudjuk pontosan, hogyan érkezett az országba. A valószínűbb álláspont szerint török–délszláv közvetítéssel vettük át a Balkán felől. Erre utal a „törökbors”, „tatárkabors” elnevezés is. A másik nézet szerint éppen azért került be az országba, mert a törökök lezárták kereskedelmi útvonalainkat kelet felé, ahonnan a borsot importáltuk, és ezért a portugálok közvetítésével jutottunk hozzá. Mint mindenütt, Magyarországon is először mint érdekesség jelent meg a főúri kertek ritkaságai között.

Az anekdota szerint az egyszerű emberek azt tapasztalták, hogy a papok, akik akkoriban tanítók és orvosok is voltak, elkezdték terjeszteni, meghonosítani a kertjeikben a paprika növényt. Hasznosságát, jó ízét bizonyítandó megpróbálták megenni is. Mivel azonban a paprika igencsak erős volt és aki azt elfogyasztotta, annak bizony elkezdett folyni a könnye, mint aki sír-rí bánatában. Így alakulhatott ki a "pap-ríkató" szóból a paprika. Persze ebben a történetben annyi igazság mindenesetre van, hogy a szegedi ferences kolostor kertje az, ahonnan elterjedt egész Magyarországon ez a nemes növény.

A humoros elnevezés magyarázattal ellentétben a paprika neve azonban a 18. században bukkant fel először írásos emlékeinkben, amelyekben felfedezhető a bors délszláv neve a "papar".

Csak a 18. században vált általánosan ismertté; legelső termesztő körzete Szeged környékén volt. Európában Spanyolország mellett itt, majd később Kalocsa vidékén kezdtek tömegesen fűszerpaprikát termeszteni. Paraszti termeléséről és használatáról először Csapó József debreceni füvészkönyvében (1775) olvashatunk. A 18. század végétől fokozatosan, olcsó borspótló fűszerként vált népszerűvé, és teljesen átalakította a magyar konyhát. Az 1831. évi alatt mint megelőző gyógyszer terjedt. Termelése a 19. század derekáig hazánkban sehol sem haladta meg a családi önellátás szintjét.

Elterjedése

A ma termesztett fűszer- és étkezési fajták messze kerültek a vadpaprikáktól, de azok továbbra is megtalálhatók valamennyi nemesítő intézetben, mint a nemesítés alapanyagai. Vetőmagjuk a kereskedelemben is kapható.

Mivel melegigényes, a szabadföldi paprikatermesztésre hazánknak csak a déli része optimális, mert a vegetációs idő alatt itt emelkedik az átlaghőmérséklet 17 °C fölé. A fagyra igen érzékeny, ezért már a legenyhébb késő tavaszi vagy kora őszi fagyok elpusztítják. Optimális csírázási hőmérséklete 20 °C feletti; ennél hidegebb időben csak nagyon vontatottan csírázik.

A vegetációs időszakban legalább 300–400 mm csapadékot igényel, lehetőleg egyenletesen elosztva. Egyébként viszonylag jól tűri a szárazságot, még akkor is, ha nagy a meleg.

Hosszúnappalos növény. Ha a megvilágítás 12 óránál rövidebb, nemcsak a virágzás áll le, de a bimbók akár le is hullhatnak.

Szélsőséges talajtípusok kivételével szinte mindenütt termeszthető, de mutatós, szép töveket csak humuszos, laza, levegős talajban kapunk; ehhez többnyire trágyázni kell (főleg istállótrágyával).

Megjelenése

Orsógyökérzete csupán a talaj fölső 30–40 cm-es rétegét járja át; ritkán 100–120 cm-re is lehatolhat. Érdekes, hogy a gyökérzet néhány (2–5) százaléka a növény össztömegének.

Hajtásrendszere jellegzetes bogas vagy villás elágazású, egyes alakjai fürtös vagy korlátolt növekedésűek.

Egyes fajták lágy, általában enyhén sárgászöld szára nagyon korán fásodni kezd, amire szüksége van a termések megtartásához. Más fajták lágyszárúak maradnak. A sima száron néhány borda húzódik végig. A nóduszok (csomók) környéke gyakran lilás árnyalatú, esetenként gyengén szőrös is. Vannak kifejezetten alacsony (10–20 cm-es), közepes (30–40 cm-es) és magas (80–100 cm-es) fajták is; legfeljebb 1,5 m-esre nőhet meg. Ágrendszere többnyire seprűszerű, de vannak legyező típusúak is.

Szórt állású, kopasz leveleinek mérete és száma igen változó. Levélnyele rövidebb a levéllemeznél, a levélalapnál gyakran apró, olykor csökevényes pálhalevelek nőnek. A lándzsás vagy tojásdad levelek széle ép válla ék alakú, kb. 10 cm hosszú nyélbe keskenyedik. A levéllemez ép szélű, sötétzöld, de lehet lilás is.

Bókoló virágai látszólag csomókban állnak az ágak csúcsán, de valójában magánosak, mert a kocsányok nem egy pontból, hanem egy törpehajtásról indulnak ki. A legfeljebb 3 cm-es virágkocsány hajlott, sárgászöld vagy lilás. Csészelevelei 2-3 cm széles csővé nőttek össze; ezen a cimpák száma (5–7) utal a csészelevelek számára. A fehér, sárga vagy lila sziromlevelek hasonlóképp csővé forrtak össze. Az abból kiemelkedő, szabadon álló porzók jól láthatók. A portokok kékek vagy liláskékek.

Az egy-öt termőlevélből összenőtt, felső állású termőből bogyótermés képződik. A fehér bogyósok magháza halványzöld, a sötétebbeké sárgászöld. A porzók alapjánál találhatók dús nektárt kiválasztó mézfejtők, amelyek a növényhez csalogatják a rovarokat. Felfújt, sokmagvú bogyótermése rendkívül változatos alakú és színű; csüngő és felálló is lehet. Vékony héja sima és fényes. A keresztben átvágott termésben láthatóvá válik az erek száma: ez mutatja, hogy hány termőlevélből képződött. Az erek alapi részén az ún. óriás sejtek tartalmazzák a kapszaicint, amitől ízét csípősnek érezzük. Az érett termés a karotinoidok (béta-karotin, kapszantin, kapszorubin, lutein, zeaxantin, kriptoxantin stb.) színező hatása miatt sárga, piros vagy barnáslila (fekete) is lehet. A kapszantin és a kapszorubin a két fő anyag: utóbbi a pirosra érő fajtákban a sárga festékek mennyiségének tízszeresét is elérheti.

A terméshús leves és legfeljebb 11 cm vastag, zamatos ízű, és kapszaicin-tartalmától függően édes vagy égetően csípős ízű. Tövenként akár 40–50-nél is több termést hozhat. A lapos, vese alakú, 3–5 mm-es magok a központi húsos oszlopon és az erek mentén helyezkednek el. Ezermagtömege: 3–5 g; a magok 85–95%-os csírázóképességüket 3–4 évig tartják meg.

A március végén, április elején elvetett magokból május végére megfelelő méretű palántákat kaphatunk. Gyomtalanítás után a palántákat földlabdával (tápkocka) vagy szálasan ültethetjük ki; a tövek között tartsunk legalább 25–30 cm távolságot. A mély ültetést nem szereti. A termés fajtától függően a vetés után legalább 3 (étkezési paprikák) és legfeljebb 5 hónap (csilipaprika) között érik be. A paprikát éretlenül vagy éretten szedik; a friss termés 7-10 °C-on mintegy 14 napig tárolható; szárítva nagyon hosszú ideig eltartható.

Fontosabb fajai

Öt faját termesztik szerte a világon, rengeteg változattal:

Közönséges paprika (C. annuum); ide tartozik szinte valamennyi, a Kárpát-medencében termesztett paprikafajta.

Cserjés paprika (C. frutescens) termesztése a Kárpát-medencében alárendelt (csilipaprika)

Kínai paprika (C. chinense)

Bogyós paprika (C. baccatum); termesztése a Kárpát-medencében alárendelt

Szőrös paprika (C. pubescens)

Felhasználása

A trópusi országokban inkább a kicsi, csípős terméseket (csilipaprika) használják ételfűszerként, frissen vagy szárítva, egészben vagy megőrölve. A mérsékelt övben főként a nagy termésű, édes fajtákat forgalmazzák, és ezeket nyersen, zöldségként párolva, levesbe főzve és salátának fogyasztják, illetve szárítva édes paprika fűszerporrá őrlik. Az ecetben vagy olajban eltett paprikát savanyúságként tálalják, vagy ételeket fűszereznek vele.

Etimológia

Habár az összes paprika, legyen az édes, vagy csípős, azonos eredetre vezethető vissza, gyakran kettéválasztjuk a paprika és a chili fogalmakat. Emellett számos fogalmat is megkülönböztethetünk, melyek körülírják a paprika egyes kisebb csoportjait, mint például a fűszerpaprika, a peperoni (ezen kifejezés német nyelvterületen elterjedt testvére a Pfefferoni) vagy pedig az olasz peperoncini. Továbbá használatosak a spanyol bors, a vörösbors, vagy a cayenne-bors kifejezések is, melyeket a paprikakereskedelem történeti gyökereire, illetve a bors szóra vezethetjük vissza.

Itt pedig már Juliskánk tölti a termést a zsákba:

Szelídgesztenye

Ezt az ikerpárt a bíjtokon kaptam lencsevégre:

A szelídgesztenye vagy szelídgesztenyefa (Castanea sativa) a bükkfafélék családjába tartozó, gyors növekedésű fafajta. Hívják még édes gesztenyének, európai vagy jóféle gesztenyének is.

Származása, élőhelye

Délkelet-Európa hegyvidékeinek párás völgyeiből származik, és már a történelmi időkben terjedt el szerte a kontinensen. Ehető terméséért a rómaiak sokfelé telepítették. Fontos táplálékuk volt; a magjából lisztet őröltek. Valószínű, hogy a Brit-szigetekre és a Kárpát-medencébe is ők telepítették be – ekképpen valószínűleg római ültetvények maradványai a Börzsöny déli lejtőin zöldellő szelídgesztenye-ligetek. A termesztésből sokfelé kivadult.

Jelentősebb szelídgesztenyések (leginkább fenyővel elegyest) Magyarországon az Alpokalján vannak:

a Soproni-hegységben a 19. század végén, Muck Endre kezdeményezésére telepítették;

a Kőszegi-hegységben őshonos, de domináns fajjá az erdőgazdálkodás tette.

Megjelenése, felépítése

Nagy termetű fa, akár 30 m magasra is megnő. Kérge csavarodó kéregkötegektől bordás. Rügyei zömökek, kerekdedek.

Fényes, bőrszerű, keskeny, 10–20 cm hosszú, váltakozó állású, hosszúkás lándzsa alakú levelei szúrósan fogazottak, mindkét oldalon 4–7 éles foggal. A fogak hosszúak, hegyesek, közöttük a bemetszések lekerekítettek. Gyakran karéjos is. A levél csúcsa keskeny, hegye rövid. A levélnyél hossza 2–5 cm. A levél színe sötétzöld; fiatalon szőrös, később kopasz. Fonákuk fiatalon nemezesen szőrös, a sűrű szőrzet miatt színe a szürkétől a fakózöldön át a fehéresig változhat. Egy-egy levélen 15–20 pár oldalér nő. A levél válla ritkábban szív-, többnyire széles ék alakú vagy lekerekített.

Hímnős barkavirágzata felálló, látványos. Csúcsán a virágzat nagy részét adó sárga porzók nyílnak, alapjuknál pedig a zöld termős virágok, gyakran a porzóknál később. A megporzás után a termős virágok gömbbé növekednek; egy-egy ilyen gömbben két-három termés nő. Fényes, barna makktermése a gesztenye. Ennek kupacsa zöld, sűrűn tövises, szúrós.

Virágpora kis méretű, legnagyobb átmérője 10–12 µm. Trikolporát, hosszú hasítékokkal és kis pórusokkal. Az exine barázdált, puha. Pollene kevéssé allergén.

Életmódja

A meszes talajt rosszul tűri. Melegkedvelő: a téli fagyokat elviseli ugyan, de termése a Kárpátoktól északra csak kivételesen jó években érik be. Június-júliusban virágzik. Virágait részben a szél porozza be, részben a rovarok. Az érett gesztenyék októberben hullanak a földre a felpattanó kupacslevelek közül.

Felhasználása

Virágai jó mézelők, a gesztenyeméz különlegességnek számít.

Termése, a gesztenye nagyon sokféleképpen használható:

a maghéját bevágva pirítják nyílt tűzön,

héjától megtisztítva kandírozzák,

főzés után meghámozva készítenek belőle pürét, amivel süteményeket, mártásokat ízesítenek vagy tejszínhabbal tálalják.

A szárított magokat porrá őrölve tárolják.

Sűrű, szabályos koronája miatt díszfának is ültetik.

Felhasználása

Sokoldalúan felhasználható, műszaki szempontból kiváló faanyaga. Igen tartós, rugalmas, közepesen kemény, szép rajzolatú, repedésre nem hajlamos, jól fényezhető, korhadásnak ellenáll. A déli országokban kedvelt bútorfa, főként jó hajlíthatósága, rugalmassága miatt.

Olyan helyeken, ahol a tél enyhe, parkokba is előszeretettel ültetik.

Gesztenyeünnep

A jó gesztenyetermő vidékeken ősszel gyakran gesztenyeünnepet tartanak a termés betakarítása után:

Magyarországon híres az októberben tartott velemi gesztenyeünnep;

Madeira szigetén október/november fordulóján, Curral das Freiras faluban tartanak turistacsalogató gesztenyeünnepet.

Erdély legjelentősebb gesztenyeünnepe e nagybányai.

Hogyan gyűjtsünk magokat?

Földünk - vagy ahogy lányaim hívják: a "bíjtok" - művelése apukám szenvedélye. Ilyenkor télen a szakkönyveket bújja, újabb hasznos ötletek után kutatva. Legutóbb a magvak kezeléséről olvasott valami érdekeset.
A minap egy vízzel teli edénybe tette a sütőtökből kikanalazott magokat. Amikor megkérdeztem, miért van erre szükség, lelkesen magyarázta, hogy így könnyebb leszedni róla a felesleges részeket, és egyből ki is válogathatjuk a selejteseket.
Íme az eljárás:
Szedjük le a legkívánatosabb zöldséget a legegészségesebb növényről. Vágjuk félbe, és kanalazzuk ki a magvakat. Tegyük őket pohárba, és öntsünk rá vizet.
Fedjük le a pohár száját papírszalvétával, és rögzítsük le befőttes gumival. Így lefedve a levegő átjárását biztosítjuk, ugyanakkor távol tudjuk tartani a rovarokat, és a port is. Tegyük melegre, például a konyhakredenc tetejére.
Néhány nap múlva beindul az erjedés, amelynek során a csírázás gátló anyagok lebomlanak. A víz felszínét hamarosan penész borítja, az edény aljáról buborékok szállnak fel. A magvak a pohár fenekére süllyednek, míg a gyümölcshús, és néhány mag feljön a víz tetejére. Ezek a csíra és sziklevél nélküli úgynevezett léha magvak, amelyekre nincs szükségünk. Ne várjunk tovább, mert a magvak csírázásnak indulhatnak.
Ekkor öntsük el a vizet, a benne úszó maradványokkal együtt, és a penészréteggel együtt. A magvakat többször jól öblítsük át, majd öntsük szitaszűrőbe, és mossuk át folyóvízzel. Végül a magvakat rázzuk ki papírtányérra vagy papírtálcára egy rétegben, hogy száradjanak. Ne használjunk hajszárítót, vagy egyéb melegítőeszközt! A papírtörölköző vagy szalvéta azért nem jó, mert a magvak hozzáragadnak. A magvakat naponta rázogassuk meg, hogy segítsük a további száradást, és meggátoljuk a magvak összeragadását. Ha sok magot gyűjtöttünk, használjunk több tálcát, így biztosítva a sikeres szárítást. Amikor már megszáradtak öntsük papírzacskóba, és tegyük száraz, hűvös helyre. Pl. fűtetlen verandára, garázsba. Itt várja meg a tél elmúltát, amikor is hozzáláthatunk a vetéshez. Ne feledjük a zacskót felcímkézni és dátumozni.
Akkor fogunk megfelelő utódokhoz jutni, ha újravetés után a szülő növény tulajdonságai változatlanul jelennek meg. Az ilyen fajták az úgynevezett genetikailag stabil heirloom fajták.

Paradicsom

Első palántáink egyike.

A paradicsom (Solanum lycopersicum) a burgonyafélék családjába tartozó növény, Dél- és Közép-Amerikában őshonos. Népies neve: paradicska, tomata, tomató.

Származása, elterjedése

Őshazája Közép- és Dél-Amerika. Európában a 16. sz. végén ismerték meg: Spanyolországon, Portugálián és Itálián keresztül terjedt el. Ázsiába, Afrikába, Ausztráliába spanyol, portugál, ill. angol kereskedők vitték el a 17-18. században. Ma már az egész világon termesztik.

Nevének eredete

A magyar paradicsom szó a „Paradicsom almája”, „paradicsomalma” kifejezésből rövidült. A növény „alma” nevét máig őrzi az olasz neve (pomodoro, azaz „aranyalma”). A paradicsom spanyolul tomate, ami azték eredetű szó: a spanyol hódítók az Amerikából behozott gyümölcs eredeti azték xitomatl nevét így rövidítették le. Ez a szó került be azután a legtöbb európai nyelvbe: például francia és német tomate, angol tomato, orosz томат (tomat).

A paradicsom Magyarországon

Hazai források először 1651-ben Pozsonyban említik. Valószínűleg párhuzamosan olasz–német, ill. balkáni közvetítéssel terjedt el. Kezdetben dísznövény volt, nagyobb arányú termesztését Budapest környékén kezdték 1880 körül. A két világháború között a nagyüzemi konzervgyártás és az export adott új lendületet termesztésének. Az 1870-es években a dunakeszi kertészek voltak Magyarországon az első paradicsomtermelők.
Legjelentősebb paradicsomtermő tájak Magyarországon:
Budapest környéke (Mogyoród, Fót, Rákospalota, Dunakeszi),
Kecskemét és Nagykőrös vidéke (az I. világháborútól),
Hatvan és környéke (az 1930-as évektől).

Az 1880-as években a főváros környékén még zöldséges kertekben termesztették apró parcellákon és kisbérleteken. Piacra elsőnek az agrárszegénység termelte, de hamarosan eltanulta ezt a birtokos parasztság is. A Budapest környéki termelőkörzetben az I. világháborúig helyi tapasztalatok alapján alakultak ki a paraszti paradicsomtermesztés technikái és tájfajtái. A kerti termesztést fölváltotta a szántóföldi termesztés a melegágyi paradicsompalánták korai áttűzdelésével.

Leírása

A paradicsomot nyers fogyasztásra és konzerválásra egyaránt termesztik. Nagyon sok fajtája van és sokféleképpen használható fel.
Táplálkozási értéke abban rejlik, hogy harmonikus összetételben tartalmazza a különböző aroma anyagokat, amelyet más növények ízben nem tudnak megközelíteni. A vitaminok közül legjelentősebb a C-vitamin (20–30 mg), de még 11-12 féle vitamin található benne, közöttük az A, B1, B2, ezek mellett jelentős mennyiségben (1,6 mg) tartalmaz karotint.
A zöld paradicsom fogyasztása veszélyes, mert mérgező hatású szolanint tartalmaz, ami az érés során elbomlik.
A paradicsom nagyon munkaigényes növény, a palántanevelés és az ültetés mellett fejtrágyázást, öntözést és gyomirtást igényel. Piacra termelői karózzák és kötözik, a konzervipar számára nagyobb táblákon „gyalog” műveléssel termesztik. A paradicsomszüret az érett termés törékenysége miatt nagy gondosságot igényel. A paradicsom az utóbbi 70–80 esztendőben egyre jelentősebb helyet foglal el a hazai táplálkozásban. Előbb csupán ételízesítésre és sűrített, konzervált állapotban használták, az I. világháborút követő évektől nyersen, salátának is fogyasztják.

Felhasználása

Felhasználható nyersen, savanyúságnak, levesnek, mártásnak, passzírozva üdítőitalnak. Szemben más gyümölcsökkel, amelyek nyersebben a magasabb C-vitamin tartalom miatt egészségesebbek, a paradicsomnak főzve nagyobb a tápértéke, mert a likopin így könnyebben ki tud szabadulni a növényi rostok közül.

Gyógyhatása

Élelmezési célok mellett gyógyhatása is jelentős. A tomatin nevű alkaloidájából gombás betegségek, gyulladásos folyamatok elleni kenőcsöket készítenek.
Hámozva a diétás étrendbe is alkalmazható, mert így könnyebben emészthetővé válik.

Borsikafű (Csombor)

A borsikafű (Satureja hortensis L.) egy fűszernövény. Népies nevei: borsfű, bécsi rozmaring, csombor, csombord, csomborbors, hurkafű, kerti izsópfű, kerti méhfű, pereszlén.

Származása

Már a 16. századi füvészkönyvek is említik mint fűszer-, és gyógynövényt. Jellegzetes, borsra emlékeztető, fűszeres illatú és ízű növény. Kedvelt aromája miatt általánosan elterjedt. A bazsalikomhoz és a majoránnához hasonlóan morzsolt állapotban (Satureiae herba) kerül forgalomba, de zölden is használják.

Termesztése

20–50 cm magas, erősen elágazó, fényigényes, szárazságot is tűrő, egyéves növény. Talaj- és termőhely- (-edény) -igénye a majoránnáéval egyező, de annál kevesebb öntözéssel is beéri.
Magját március végén, április elején trágyázás után, 1–2 cm mélyen, 25–30 cm sortávolságra vetjük közép kötött talajba. Sűrű kelés után 8–10 cm-re ritkítjuk, virágzás idején az alsó elágazásnál vágjuk, szárítás után lemorzsoljuk, rostáljuk. A bazsalikomhoz hasonlóan többször is vágható. Szárításhoz többnyire csokrokba kötik és tövével lefelé felakasztják.

Felhasználása

Illóolajat (főként karvakrol), cseranyagot, nyálkát, keserű anyagot tartalmaz. A borsnál kevésbé erős, de érdekes aromája miatt kedvelt fűszer.
Íze, illata a borsra emlékeztet, ezért diétás ételek, saláták, fűszerezésére kiváló. Felhasználható burgonya-, káposzta-, gombás ételek, kolbászáruk, vadpácok, mártások, majonéz, ecetes és vizes uborka készítésekor. Mivel csökkenti a felfúvódást, előszeretettel ízesítenek vele babos ételeket.
Használatával vigyázni kell, mert erős aromája keserűvé teheti az ételt. Csak a főzés végén kell az ételhez keverni. A diétás főzésnél nagyon hasznos a feketebors pótlékaként. Gyomorerősítő, görcsoldó, étvágygerjesztő, bélféregirtó, felfúvódást gátló hatása van.

Pemetefű

Az orvosi pemetefű (Marrubium vulgare) az árvacsalánfélék családjába tartozó növényfaj.

Jellemzése

Az útszéleken gyakori, évelő, lágy szárú pemetefű a Földközi-tenger vidékén őshonos, de a hűvös éghajlathoz is alkalmazkodott. 30–60 cm magas, négyszögletes, felálló szára kívül gyapjas-molyhos tapintású; keresztben átellenes leveleinek széle csipkés-fűrészes. Gömbös örvöt alkotó virágai a felső levelek hónaljában ülnek. Termése világosbarna színű, sima felületű makkocska.

Gyógyhatása

Keserűanyagainak, elsősorban a marrubiinnek köszönhetően az orvosi pemetefű segíti az emésztést, és általános étvágy-, illetve anyagcsere-fokozó. A növény virágos hajtásvégeinek köptető hatása van, valamint serkenti a hörgőkben lévő váladék elfolyósítását. A légutakban gyulladáscsökkentő hatású, enyhíti a légcsőhurut tüneteit. A marrubiinsav az epekiválasztást is elősegíti.

Felhasználása

Az orvosi pemetefű keserű erősítőszer étvágytalanság vagy kisebb emésztési zavarok esetén. Makacs köhögés és légúti gyulladások kezelésében szintén alkalmazzák. A virágos hajtásvégeket epehajtóként javasolják az epekiválasztás zavarai esetén. Külsőleg a pemetefű a fekélyek, a gennyes vagy rosszul gyógyuló sebek kezelésére alkalmas.

Figyelmeztetés

Mind ezidáig semmilyen mérgező hatása nem ismert az előírt adagok betartása esetén. Nagyobb adagokban azonban a marrubiin szívritmuszavart okozhat.

Brokkoli

A brokkoli (Brassica oleracea convar. botrytis var. italica) a vadkáposzta (Brassica oleracea) egy termesztett változata. Közeli rokona a karfiol és a fejes káposzta. A brokkoli sok vitamint tartalmaz, leginkább béta-karotint (pro-A), folsavat (B9) és aszkorbinsavat (C), de jelentős a tiamin (B1), riboflavin (B2), niacin (B3), kalcium, és vastartalma is. Fontos szerepe van a rákmegelőző étrendben.

A brokkolit már a rómaiak is ismerték és termesztették, Brassicának nevezték, ezt a nevet vette át az olasz nyelv is. Már az idősebb Caius Plinius Secundus megemlékezik egy hasonló növényről. Ez nagyon hasonlított a ma is ismert brokkolihoz. Ez is bizonyítja, hogy Itália területén termesztették és fogyasztották ezt a zöldséget, a római korban. A brokkoli neve megemlítésre került Apicius szakácskönyvében is. Majd az 1560-as években találunk rá utalást Franciaországban. Ebben az időben Angliában még teljesen ismeretlen, mint termesztett növény. A 19. században az olasz bevándorlók vitték be Amerikában, de a növény csak az 1920-as években vált igen népszerűvé. Magyarországon, bár már régóta ismert zöldségnövény, nagyobb mértékben csak az utóbbi 20 évben terjedt el, a brokkolit immár sokféleképpen használják a háztartásokban. Kuktafazékban készítve megóvhatjuk a benne lévő vitaminokat, és mélyhűtésre is alkalmas. Nem csak rózsája, hanem szára is ehető.

Bálint gazda a következőket írja róla:

Franciaországban, Olaszországban már régen fogyasztják, és Angliában is megbecsült, mindennapos zöldségféle.
Az őshazájában vadon élő és gyűjthető növény vetésterülete világszerte növekszik, mert mélyhűtéssel eredeti külsejének és beltartalmának megőrzésével nagyon gazdaságosan tartósítható. Az USA-ban a brokkoli termőterülete már nagyobb, mint a karfiolé.
Megjelenésében és használati módjában a karfiolhoz áll a legközelebb, de legalább három tulajdonságában eltér attól: a rózsája (virágzatkezdeménye) nem fehér, mint a karfiolé, hanem zöld, illetve kékeszöld és kissé lazább annál. A másik különbség - ami a brokkoli előnyére válik - hogy a karfiol igényes növény (palántázni kell, sokat öntözni, a rózsáját védeni a napsütéstől), a brokkoli igen türelmes, a meleget, a hideget és a napfényt egyaránt elviseli, és egyszerűen termelhető. A harmadik tulajdonsága, ami elsősorban a házikertek növényévé avatja az, hogy nem egyszer terem, mint a karfiol, hanem folyamatosan; a fő virágzat levágása után a levélhónalji rügyekből új fejecskék képződnek, és ez egészen az őszi fagyok beálltáig tart.
A brokkoli beltartalmában is értékes zöldségféle. Vitaminokban - különösen karotinban és C-vitaminban - gazdag. Sok értékes ásványi anyagot és emészthető rostokat is tartalmaz. Az érzékenyebb gyomrúak is fogyaszthatják, mert a többi káposztafélénél könnyebben emészthető. 100 g brokkoliban 138 kJ (33 kal) "fűtőérték" van.
Nálunk jelenleg még a különleges zöldségfélék közé soroljuk. Termelése azonban olyan gyorsan hódít teret a kiskertekben, hogy néhány év elteltével beilleszkedik a házikertek megszokott zöldségszortimentjébe. Ezt elősegíti az a körülmény, hogy olykor a mélyhűtött brokkolit a kereskedelem is forgalomba hozza és - ritkán ugyan, de -a vendéglők étlapjain is megjelenik.

Termesztése

A brokkoli állandó helyre vetéssel és palántázással is termelhető.
Föltétlenül ősszel mélyen megásott, frissen trágyázott talajban termeljük. A fényigénye igen nagy, árnyékban felnyurgul, a virágzata apró és laza marad, márpedig a brokkoli akkor értékes, ha a virágzata nagy és tömött. A fény iránti igényessége akkor is megmutatkozik, ha sűrű a növény-állomány, ilyenkor az alsó levelei idő előtt megsárgulnak, lehullanak, és hitvány rózsát fejleszt.
Palántanevelésre a magokat március közepén kell elvetni szaporítóládába. A kikelt növényeket egyszer vagy kétszer ültessük át, esetleg műanyag pohárba, hogy földlabdával együtt kerülhessenek ki április végén a szabadba. A palánták a vetéstől számított 6-7 hét alatt érik el a kiültetésre alkalmas fejlettségüket.
A gyakorlati tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a viszonylag széltől és fagytól védett kertekben az áprilisi helybe vetés éppen olyan jó eredményt ad, mint a palántázás. A magokat az előkészített ágyás kihúzott soraiba ritkásan vessük el úgy, hogy fölöttük 2-3 cm földréteg legyen. Száraz idő esetén a magvetést öntözzük meg. A kikelt növényeket - amikor már 3-4 lomblevelük van - 50 cm tőtávolságra ritkítsuk meg. A fölösleges palántákat a kert más helyén elültethetjük vagy elajándékozhatjuk.
A brokkoli nyári ápolása az ágyás gyommentesen tartásából áll. Ez elég gyakori kapálást vagy gyomlálást tesz szükségessé, mert a tápdús földben - főleg amíg a növények fel nem cseperednek - szaporán nőnek a gyomok. A tenyészidő alatt 4-5 alapos öntözésre lesz szükség, amit nitrogénműtrágyázással kötünk össze. A növényeknek a legtöbb nitrogén-re a rózsafejlődés idején van szükségük. A későbbi nitrogénadagolás se vész kárba, mert ez viszont a mellékrózsák kifejlődését segíti elő.
Akárcsak a többi káposztafélék, a brokkoli is érzékeny a mikroelemek hiányára. A talajból hiányzó vagy fel nem vehető állapotban levő bór, mangán, magnézium és molibdén levélsárgulást és lombhullást okoz, tehát csökkenti a termést. Ezeket a tápelemeket a nyár folyamán lombtrágyázással (Wuxal) pótolhatjuk.
A brokkoli dús lombozatát előszeretettel csipkézik ki a káposztalepke falánk hernyói és támadják meg a levéltetvek. Ellenük legalább két-háromszor kell permetezni Chinetrin vagy Bi-58 0,1 %-os oldatával. Minthogy a viaszbevonatú levelekről a permetlécseppek könnyen leperegnek, a tapadás fokozására tegyünk a permetlébe Nonit nevű nedvesítőszert is 0,05%-os töménységben.
A forgalomban levő magvak többnyire nem fajták, hanem hibridek, ezért a felmagzott növényeken beérő becőkben levő magokat nem ajánlatos a következő évi termelésre félretenni. Annál fontosabb, hogy a vásárolt mag tenyészidejének hosszáról tájékozódjunk, mert vannak rövid tenyészidejű, 40-75 nap alatt letermelhető fajták (Calabrese, De Cicco), középhosszú tenyészidejűek, amelyek 60-90 nap alatt termelhetők (Cape Queen) és hosszú tenyészidejűek, amelyek felnövekedéséhez és terméshozásához 70-100 nap szükséges (Borea, Greenia).
A rövid tenyészidejű brokkolitípusok nyári másodvetésre is felhasználhatók.
A brokkoli kedvező körülmények között hatalmas, vastag szárat, nagy lombfelületet és sűrű, bojtos gyökérzetet hoz létre. Ez a komposztkazalban nehezen korhad el. Komposztdarálóban felaprózva néhány hét alatt kiszórható szerves anyaggá alakul át.

Felhasználása

A brokkoli egyike a legfinomabb zöldségféléknek. Nemcsak a rózsája és a mellékrózsái, hanem a szár egy része is fogyasztható, sőt a leveleit is fel lehet használni, ezekből a kelkáposztára emlékeztető ízű főzelék készül.
A rózsákat - kifejlődésük idején - állandó megfigyelés alatt kell tartani, mert nyáron igen gyorsan fejlődnek. Akkor kell levágni őket, amikor már kifejlődtek, de még nem nyíltak szét. Ha ezt az időpontot elmulasztjuk, akkor a rózsák ágai szétnyílnak, a Sárga virágok kibomlanak. Ilyenkor a brokkoli konyhai felhasználásra már nem alkalmas. A kinyílt virágokat ne engedjük a tövön "díszelegni". Minél előbb vágjuk le őket, annál gyorsabban és erőteljesebben törnek elő a levelek tövéből a másodtermésnek minősülő rózsák.
A rózsák mindössze 5-10 perces főzést kívánnak, a hajtás valamivel többet. Elkészítésénél óvakodjunk a brokkoli finom ízét elnyomó túl erős fűszerektől. Legjobb kiegészítő ízesítője a fokhagyma, a citromlé és a fehérbor.

A Padlizsán

A padlizsán vagy tojásgyümölcs (Solanum melongena) a burgonyafélék (Solanaceae) családjába, a csucsor (Solanum) nemzetségbe tartozó növényfaj, zöldségnövény.

Elnevezései

A padlizsán név az arab badinjan szóból származik. Ritkábban törökparadicsom vagy kékparadicsom névvel is jelölik, Erdélyben vinete vagy vinetta néven ismert.

Az USA-ban, Ausztráliában, Új-Zélandon és Kanadában eggplant-nak, azaz „tojásgyümölcsnek” nevezik, mert a 18. századi európai változatok termése fehér vagy sárga volt, és liba- vagy tyúktojásra hasonlított. Az indiai és a dél-afrikai angolban brinjal-ként ismerik. Francia neve aubergine, amely a katalán albergínia szóból származik. Ez - a padlizsán szóhoz hasonlóan - az arab al-badinjan-ból ered, amely a perzsa badin-gan alakon keresztül a szanszkrit vatin-ganah kifejezésből származik.

Jellemzői

Egynyári növény. Kelet-Indiából származik, ahol már évezredekkel ezelőtt is termesztették, de Magyarországon is egyre jobban kedvelik és termesztik. Tartalmaz C- és A-vitamint, és igen gazdag ásványi sókban is. Bokra 40–100 cm magas, fásodó szára elágazik. A termés színe fajta szerint lehet fehér, sárga, lila, fekete; formája gömbszerű vagy hosszúkás. Környezeti igénye megegyezik a paprikáéval. Akkor szedjük, ha a sötétlila termése elérte a teljes nagyságát és fényes felületű. Amikor már fénytelen és a magok barnák, rágós és kesernyés lehet a húsa. Július végétől a fagyok beálltáig terem.

Felhasználása

Kitűnő előétel, saláta, kirántva, palacsintatésztában megforgatva és kisütve, vagy rakottan főétel, levesbe is főzhető, főzeléknek, de töltve, és párolva, padlizsánkrémként, vagy paradicsommártással, illetve körítésként is kitűnő.
A padlizsán akkor alkalmas a felhasználásra, amikor még egészen kemény. Ha már ráncosodni, vagy puhulni kezd, az íze rendszerint keserű.
A padlizsánból számtalan étel készül, leginkább a balkáni és mediterrán térségekben. A legismertebbek:
muszaka (görög)
ratatouille (francia, provanszi)
escalivada (katalán)
vinetta vagy vinetesaláta (román és erdélyi magyar)

Az Anygalgyökér (Angelika)

Az orvosi angyalgyökér (Angelica archangelica L.) az ernyősök (Apiaceae) családjába tartozó gyógy-, és fűszernövény. Népies neve: angyalfű, angyelika, angelikafű.

Elterjedése

Európa magasabb hegyvidékein és Észak-Európában honos, hazánkban is termesztett (helyenként kivaduló) kétéves növény, gyökerét (angelicae radix), már a középkori kolostorok kertjében termesztették és használták fűszerként.

Felhasználása

A növény levele és gyökere saláták, főzelékek, mártások ízesítője. Egyes országokban a növény szárát cukorban főzve kandírozzák, és tápszerként fogyasztják. Különlegesen kellemes, aromás illata és édeskésen kesernyés íze miatt az Altvater típusú likőrök, gyomorkeserűk alapanyaga. Illóolajat, angelikasavat, cukrot, keserű anyagot tartalmaz.

Gyógyhatása

Az angelikagyökeret felhasználják még teakeverékék, vizelethajtó borok, étvágyjavító, szélhajtó, izzadást megszüntető, idegerősítő gyógyteakeverék készítésénél. A gyomor- és bélproblémákkal küszködők étrendjének értékes fűszere. A VIII. Magyar Gyógyszerkönyvben Angelicae radix néven hivatalos drog.

Tárolása

Az angelikagyökeret kedvelik a kártevők, ezért jól zárható edényben tárolandó. A molyosodásnak induló, vagy rovar rágta fűszert már nem szabad felhasználni. A levendulakéktől a rózsa-vörösig változó színű virágai a nyár közepén nyílnak.

Termesztése

A nedves, mély fekvésű talajt kedvelő növényt novemberi magvetéssel, április – májusi palántázással szaporítják, tavasszal 60–70 cm-es sortávolságra állandó helyre ültetik. Ha gyökere miatt termesztjük, nem szabad engedni, hogy a növény magszárba menjen, ilyenkor a virágszárat 10 cm magasan kivágjuk.
Gyökerét ősszel fagymentes időben szedik ki, majd arasznyi darabokra vágva, felhasítva, vagy szeletelve, szellős helyen szárítják.
Nem csak gyökere, de a növény minden része fogyasztható, így virága is. Íze a zelleréhez, az édesgyökérhez hasonlít.

Fontos! Feldolgozni kesztyűben kell, mert kicsorduló nedve az érzékenyebb bőrt felhólyagosíthatja.

Fajok

Réti angyalgyökér (Angelica palustris) Láprétek, nyírlápok ritka, fokozottan védett növénye, szára élesen bordázott, levelei durván fogasak. Természetvédelmi értéke 100.000 Ft.
Erdei angyalgyökér (Angelica silvestris) élőhelyei a nedves rétek, láperdők. Feltűnő zöldes fehér ernyős virágokkal, hengeres szárral, bordázatlan, fűrészfogas levelekkel különböztethető meg.
Kínai angyalgyökér (Angelica sinensis) avagy Dong Quai Kínában, Koreában és Japánban honos, illatos gyógynövény. Hírneve a ginzengét közelíti: a legfőbb, "minden célra alkalmas" női erősítő gyógynövénynek tekintik. Alkalmas szinte minden nőgyógyászati panasz kezelésére – a szabálytalan menstruációtól a hormonális változások által okozott menopauzális tünetekig. E, A és B12 vitamint tartalmaz. Legalább hatféle értágító és görcsoldó kumarin-származékot különítettek el benne. Illóolajai közt ligusztilid, butilftalid és számos kevésbé lényeges alkotóelem található. A kínai angyalgyökérben ferulsavat (ez egy viszonylag újonnan felfedezett antioxidáns) és különféle poliszacharidokat is találtak. Ezek megelőzik a görcsöket, gátolják a véralvadást, ellazítják a hajszálereket. Kimutatták, hogy a Dong Quai kiegyensúlyozza az ösztrogén-aktivitást.

A sárgadinnye

A sárgadinnye (Cucumis melo) ázsiai eredetűgyümölcs, gyógynövény. Álterméséért már 4000 évvel ezelőtt is termesztették Perzsiában és Afrikában.

Termesztésének feltételei

Termesztése csak azokon a vidékeken ajánlatos, ahol hosszú meleg nyár van, így elegendő az idő a beéréshez. Az éghajlati hőmérséklet határozza meg a cukortartalmát is. Jó, tápdús talajt igényel. A hőmérsékletet emelhetjük, ha fekete fóliát helyezünk az indák alá.

Tulajdonságai

Többféle fajtáját ismerjük. Héja lehet sima, rücskös, hálós, vagy barázdált, húsa narancsszínű vagy zöldes árnyalatú, egyes fajtáknál a dinnye érésével, a zöld szín aranysárgára változik. A nevük is különbözhet, színük is, sőt tápanyagtartalmuk is.

Tápértéke

Tápértékét a következő anyagok határozzák meg:kalcium, foszfor, vas, nátrium, kálium, mangán, magnézium, réz, cink, kobalt és króm, A-vitamin, niacin, riboflavin, tiamin, folsav és C-vitamin.

Gyógyhatása

A sárgadinnye kitűnő gyógyszer mindenféle lázas és gyulladásos betegségre. Gyógyhatását béta-karotin tartalmának köszönheti, de sikerét növeli, a benne levő nagymennyiségű ásványi anyag .
Jó hatást vált ki a hasi rész bármely, gyulladással kapcsolatos megbetegedés gyógyításában: vékony és vastagbélgyulladás, illetve a vékonybél végénél levő zár (ileum) gyulladása esetén ajánlatos a sárgadinnye fogyasztása. A bél e szakaszának gyulladása főleg azoknál a vegetáriánusoknál jelentkezhet, akik táplálékuk legnagyobb részét nyersen fogyasztják. A kemény, rostos táplálék olyan károsodást végezhet a belekben, aminek következtében leszűkül a járat, illetve krónikus gyulladás jön létre, nem egyszer rák.

A görögdinnye

A görögdinnye (Citrullus lanatus) a kobakosak (Cucurbitaceae) családjába tartozó, Afrikadéli részéről származó növényfaj, illetve annak gyümölcsének neve.

Története

Nem ismert, hol termesztették először, de a legkorábbi feljegyzett görögdinnyeszüret nagyjából 5000 évvel ezelőtt a dinasztikus Egyiptomban történt, hieroglifával is megörökítették. A növényt gyakran helyezték fáraók sírkamrájába élelemként a túlvilágra.

A x. században már termesztették Kínában, mely a világ legjelentősebb görögdinnye termesztője ma is. A XIII. században mór hódítók hozták be a gyümölcsötEurópába.

Tulajdonságai

Formája gömbölyű vagy hosszúkás, héjának színe sötétzöld vagy világos zöld csíkos, húsának színe piros vagy sárga.

Elsősorban kitűnő íze és cukortartalma miatt kedveljük, mert a benne lévő vitaminok nem jelentősek. Víztartalma 90-95%, így fogyasztásával a szervezetbe jutó víz a veseműködést előnyösen befolyásolja. Régebben vizelethajtó tulajdonsága miatt gyógynövényként is emlegették.

Jellemzése

Jelentős mennyiségű cukrot tartalmazó gyümölcspótló zöldségféle. A kémiai elemek közül elsősorban kálium, nátrium, kalcium, vas és foszfor található benne. Táplálkozási érteke a könnyű emészthetőségeben, a gyomor-és bélműködést serkentő, valamint vízhajtó hatásában rejlik. Ugyanakkor nem elhanyagolható a benne lévő víztartalom sem. Napjainkban a biológiailag tiszta víz egyre fontosabb az emberi szervezet számára. Fontos a dinnyék nyersrosttartalma is, mely elősegíti a vastagbél működését, javítja az emberek közérzetét.

Erős, fejlett főgyökere, a sárgadinnyéénél erőteljesebb és mélyebbre hatoló gyökérzetének nagy része a talaj felső 20–25 cm-es rétegében helyezkedik el.

Hajtásrendszere a növekedési típustól függően változó. Megkülönböztetünk hosszú, közepes és rövid hajtásokat fejlesztő csoportokat. A hajtást 1 m-ig rövidnek, 1,1–1,5 m között közepesnek, 1,6–2,0 m-ig nagynak, 2,1 m felett igen nagynak mondjuk. Egy-egy növényen 3–7 db hajtás is kifejlődhet.

A szár lehet ritkán és sűrűn szőrözött. Az étkezési fajták hajtáscsúcsa kevésbé, a takarmánydinnyéké erősen szőrözött. Erről is megkülönböztethetőek.

A kacsok lehetnek elágazás nélküliek, vagy 2–3 irányban elágazódóak.

A levelek 5–10 cm-es levélnyélen ülnek. A levéllemez gyengén vagy erősebben szeldelt, többszörösen tagolt. A levél (a legnagyobb átmérőnél mérve) 12 cm-ig kicsi, 13–18 cm-ig közepes, 19 cm-től nagy. Színe zöld, sötétzöld, ezüstös zöld. A lemez felületét viaszréteg borítja.

A virágok kicsik, zöldessárgák. A három virágtípus: hím, hímnős, nő itt is megtalálható. A termesztett fajták zöme monoikus, andromonoikus virágzáshabitusú. A termős virágok zöme idegenmegtermékenyülő. A termékenyítést méhek és rovarok végzik.

A termés alakja igen változatos, a gömbtől, a megnyúlt gömbtől a megnyúlt hengeres formáig változik. Egy-egy termés tömege 2–15 kg. A héj színe fehéres, világoszöld, közép zöld, kékeszöld, feketés zöld lehet. Felülete sima vagy enyhén barázdált, rajzolata lehet csíkozott, márványozott.

A héja 1–2 cm vastag. A hús színe fehér, sárga, citromsárga, sötétebb sárga, világos rózsaszínű, rózsaszínű, piros, vérvörös. (A fehér és a sárga színűek elsősorban takarmánydinnyék.)

A belső húsos ehető rész a placentából fejlődik, eltérően a sárgadinnyétől, melynek a perikarpium alkotja a terméshúsát.

A magok a perikarpiumban elszórtan helyezkednek el. A mag mérete 0,5–2,0 cm között változik. Színe fehér, krémszínű, barnás, szürke, fekete stb. lehet. Egy-egy növényben 300–600 db mag található. Csírázóképességét 6–8 évig megtartja.

Az éghajlat hatásai

Magyarország egész területén megfelelő az éghajlati és talajadottságok a termesztés feltételeinek. Az időjárás elemei közül a fény ugyan elegendő a növény számára, de az elégtelen hőmérséklet veszélyezteti a csírázás és a kelés folyamatát. Kelés után a magas hőmérséklet a szik alatti szár megnyúlásával jár. Később, a hajtásnövekedés, majd a virágzás idején, a növényen jól észlelhető a számára kedvező vagy kedvezőtlen hőmérséklet hatása.

A sok csapadék és az alacsony hőmérséklet késlelteti az érést, ilyenkor a termés héja megvastagszik, színe tompul, íze kevésbé élvezhető. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a dinnyét nem szabad öntözni. Az elégtelen vízellátás szintén terméscsökkentő és minőségrontó tényező.

A talajigénye

A talajtípusigényét tekintve a dinnye is a legjobb minőségű, tápanyaggal jól ellátott talajban terem a legjobban. Sajnos hazai gyakorlatunk megítélése e vonatkozásban is eltérő. A dinnye zömét – sokszor rossz minőségű, szerkezet nélküli – homoktalajokon termesztik, elsősorban a koraiság fokozása végett. A lazább homoktalajoknak a kötött talajokéhoz viszonyított koraiságnövelő hatása közismert. A technológia más elemeinek igénybevételével viszont a kötött talajon termesztett dinnye élvez elsőbbséget.

A termőterület kiválasztása

A görögdinnye termőterületének kijelölésekor is a gyorsan melegedő, szélvédett területeket válasszuk. 4–5 évig ne kerüljön kobakos növény után. Ajánlatos meggyőződni arról is, hogy a dinnyének szánt területen az előző növény termesztéséből nem halmozódott-e fel valamilyen káros hatású gyomirtó szer vagy egyéb kémiai anyag.

A görögdinnye a kombinált szántóföldi vetésforgó növénye. Búza vagy hüvelyes növények után fejlődik legjobban. A gabonaféléktől, repülőgépes növényvédelmet feltételezve, térben távolabb, az uralkodó széliránnyal ellenkező irányban helyezzük el, különben a hormonbázisú szerek használatakor sok-sok nehézség adódik.

Magyarországon termesztett fajtái

Évszázadokkal ezelőtt kialakult a sajátos magyar igény a kiváló minőségű, vékony héjú, vérvörös hússzínű, apró magvú fajták iránt. Sokat vitatott kérdés a termés nagysága. Korábban a nagy termésű fajták (Hevesi, Csányi, Marsowszky stb.) voltak divatosak. Az 1960-as évektől a kisebb terméseket fejlesztő fajtatípusok kerültek előtérbe (Szigetcsépi 51 F1, Hevesi FUTO F1 stb.) A jelenleg termesztésben lévő fajták választéka általában megfelel a különböző termesztéstechnológiai változatok diktálta igényeknek. Hiányoznak az egészen kis testű (1–2 kg/db), hajtatható fajták.